Na10


Pár nappal ezelőtt értem az igazi utazási állapotba. Ha az ember viszonylag sokáig utazik, és tényleg utazik, azaz mozog egyik helyről a másikra, és egy ilyen, viszonylag kedves országban teszi mindezt, eljön az a nagyon megnyugtató pont, h szinte minden mindeggyé válik, olyan egyszerű a létezés. Persze, csalás ez, hiszen, itteni idő szerint, szombaton hajnalban indul a repülőm, és azért is csalás, mert ez idő alatt nem kellett pénzt keresnem és a világ többi praktikus dolgával vesződnöm, de legalábbis kegyes és megbocsátható csalás.

Sosem vettem ezt észre, pedig nyilván már korábban is átéltem, de már önmagában az, h az ember 1-2-3 naponta új szállást foglal el, és a környéket feltérképezi, ez a kisbolt, itt lehet vizet venni, itt lehet ilyen tekercsszerű hülyeségeket venni, itt az internet, itt tök sötét van, itt sár van, nahát, ez a vécélehúzó se működik, hova tegyük a szúnyogriasztó spirált (aminek egyébként itt határozottan sri lanka-i kaja szaga van – na, ezt hogy írjuk, mozgószabály, gratulálok:) stb., stb., már önmagában felszabadító élmény, pedig nagyon nagy, pontosabban hát kicsi apróságokról van szó.

Annak ellenére így érzek, h az utolsó hely, ahol megszálltam, vlszg Colombo után a második legrosszabb hely az országban, Negombónak hívják, de nigambónak mondják:) Egy meglepően drága és rongyrázó hely, de van tengerpartja, és közelebb van a reptérhez, mint akár Colombo. Nos, a tengerparton elég volt egy napot eltöltenem, ez teljes félreértés, nem tengerpart, nem is értem, mihez viszonyulnak itt az árak, alighanem csakis Colombóhoz, mert azért délen az tényleg tengerpart, ez itt maximum halásztanya, az egyetlen szépséget a halászkatamaránok alkotják, akiket nem tudtam ma lefotózni, de mind úgy néznek ki, mintha most léptek volna elő az i. e. 4. századból, koszlott, régi vitorlákkal, tényleg ókori megoldásokkal és felszerelésekkel, és tömegesen, 50-100-an, mintha most indulnának a thermopülai csatába (ugye, oda, mert most nem emlékszem:), először csak messziről láttam őket, nem is értettem, mit láttak, órák alatt közeledtek, majd elhaladtak a koszlott tengerpart előtt, északról délre, mintha tényleg nagyon régen lettünk volna.

azért a naplemente a büdös tengernél is szép

Ha már eljött ez a lelazulás, az ember viszonylag szívfájdalom nélkül megy haza, de ehhez mindenképpen kellenek – legalábbis nekem – mindenféle megpróbáltatások, belenyugvások, elfogadások, valamint kétségbevonhatatlan szépségek és érdekességek. Pl. nagyon sokféle szálláson laktam, Sigiriyában pl. nem is voltam hajlandó a gyógytornagyakorlataim közül azokat megcsinálni, amelyeket hason fekve kell, mert annyira büdösnek találtam az ágyat, a talajt ne is firtassuk, most meg még légkondim is van, igaz, nem nagyon használom, hiszen, ugye, beteg leszek tőle, mint majdnem mindentől...:)

Egyáltalán a gyógytornászat betartása elég vicces, hiszen már az első napon találnom kellett egy felfújható labdát, de olyan egyszerű, felfújható labdát nem találtam, ezért egy egész szettel járok. Van a labda, aztán van egy lyuks végű szelep, amit ha belenyomok a labdába, akkor ki tudom nyomni belőle a levegőt, és van egy óriási fecskendőre emlékeztető pumpa, amivel meg fel tudom pumpálni a labdát. Most már megtartom az egészet, de azért elég furcsa lehetett volna a külső a szemlélelőnek látni ezeket az elő- és utókészületeket minden érkezésekor és induláskor (ja, mert ugye azért k, h leereszthető-felfújható legyen, h kis helyen is elférjen), igaz, a farizomerősítő gyakorlatok bizonyára már önmagában viccesek.

a felszerelés

Polunnaruwa után Sigiriya és Dambulla akkora élmény volt, h úgy éreztem, már nem vagyok kíváncsi az anuradhapurai szent bódhifára, amihez természetesen keményen, vagyis inkább azt mondanám: villámlásszerű csípősséggel hozzájárult a derekam. Sajnos, bármi jót tesz neki, kivéve az ülés. Na, jó, az ülésen belül a buszozás tesz neki a legrosszabbat, ez kétségtelen. Nagyon jól hangoznak azok a tanácsok, amelyeket a gyógyítóimtól kaptam, h használjak deréktámaszt, meg hogy óránként álljak fel, és mozgassam meg magam, de hát amikor egy zsúfolt kisbuszban ülök egy olyan pici helyen, h igazából alig férek be, és közben a lábam szinte a nyakamban van, vagy amikor Tamilországban (amúgy egyebütt is) repülünk a levegőben órákon át, akkor bizony ezek tanácsok kábé olyan hasznosak, mint a vonatos bácsié annak idején, h feltétlenül nősüljek meg.

Nem is tudom, mi lesz így a biciklizéssel, ha kitavaszodik, hiszen az nyilván erősen felelős ezért a villámderékért.

Negombóban egyetlen említésre való esemény történt: véletlenül olyan forrsóág lett, hogy délután 5 óra után (!) sétáltam az utcán, és egyszer csak azt érzem, hogy valahogy megmozdul minden, de elég rosszul mozdul, valahogy mintha ki nem szívesen maradna azon a szokásos, az unalomig ismert horizonton minden, hanem szeretné már valami bennem más perspektívából is nézni a dolgokat. Na, azért a maradék részeim nem hagyták magukat, épp egy elég elhagyatott helyen mentem, megkapaszkodtam a kerítésben, na, mondom, ennek a fele se tréfa, vizet valahogy elfelejtettünk inni.

Ha nincs ott egy lepattant zölcségesbódé, nem is tudom, mi lett volna velem, pedig amúgy csak kerítések voltak, és majd később befejezem. De már otthon :)