Na8
Na, hát, most látom, h az előző posztban van, ami kétszer is szerepel, hát ilyen, ha az ember nem olvassa át, de hát mit csináljunk, ugye, lesz még ilyen, mindenkit biztosítok.

Ott hagytam abba, h nagy nehezen elindultam Battiba. Borult ég, állandóan szemerkélni kezdő eső, és iszonyatos lepukkantság, ja, és mindenhol katonai őrség. Különösen a hidaknál, na, már most egy ilyen lagunarendszerre épült városban szinte csak híd van. Eredetileg nagyon rossz kedvem volt, sehogy sem értettem, mi vitt rá, hogy idejöjjek, ahol láthatólag nincs még egy fehérember, csak azt a másik felemet okolhattam, amelyik állandóan kísért, h olyat csináljak, amit más nem nagyon szokott.

Batti estére teljesen kihal, de nappalra forgalmas város. És megyek a sáros porban, mindenünnen felverődik rám homok és a piszok, és nem is kell rámosolyognom az emberekre, és épp az a merészet, h valami turistátlant csináljak, elnyeri méltó jutalmát. Érdekes, h a tamilok nem a where are you frommal, hanem a how are you-val vagy a what’s your name-mel kezdik, de látszik, h sokkal, de sokkal jobban örülnek. Egész iskoláscsoportok üvöltik, h fine. thank you, és látszik, h nagyon tetszik nekik, mert iszonyú ritkán láthatnak itt fehérembert.

Valaha ez a vidék is nyaralóhely volt, aztán elpusztította a cunami az egész beachet, amelyet egyébként nem is találtam megJ, és ezt a területet a kormány amúgy sem támogatta, aztán pedig végigvonult itt a háború 2008-9-ben, és hát ugye hány turista verekedi át magát azon a 30 ellenőrzőponton, amin én, amikor egyébként se nagyon van itt semmi. Egyszerűen azt kell, h mondjam, h az emberek el voltak ragadtatva, és ettől persze én magam is hasonló állapotba kerültem, csak sétáltam vigyorogva, mint egy hülye, és mindenki hasonlóan adta elő (a mandarint kivéve mindent helyi áron is adtak), sőt még 2010-es naptárt is kaptam ajándékba, és hát azt k, h mondjam, h soha az életben nem csináltam ilyet, de legalább egyszer az életben megéri.

Egyetlen, nyilvánvalóan NGO-s fehéremberrel, pontosabban -asszonnyal találkoztam egész nap, ő is meglepődött rajtam (azért énrajtam nyilvánvalóan látszik, h turista vagyok, mint ahogy őrajta is nyilvánvalóan látszott, h nem), és ráadásul ez a hindu-tamil város egész követhetően épült fel, úgyh egész jól hanging aroundoltam, végig gyalog, és iszonyú jól éreztem magam, amelyen pedig magam is meglepődtem és így tovább stb.

Elmentem egy helyre enni, ahol a tulajnő nagyon őszintén beszámolt róla, h mióta a szomszédba költözött egy kormányiroda, mindennap fél 4kor be k zárniuk, úgyh régen egész nap fogadtak cendégeket, most már csak ebédre, de talán a választások után... MOndjuk, h egy kajahelyet (hiszen alkohol ilyen helyen nincs) minek k bezárni, mi az összefüggés, azt nem tudta megmagyarázni, de nyilván neki se nagyon magyarázták.

Aztán az utcán hozzámcsapódott egy bácsi, aki folyékonyan, de nagyon hülye kiejtéssel beszélt angolul, és elmondta, h majd a választások után minden más lesz, és az új elnök majd biztosan ad havi 10 000 rúpia fizetést, de ha már 5000et ad az is jó, és h a mostani elnök the worst man in the country, kérdezem, h jó, de biztos, h új elnök lesz, ó, az egész biztos, mondom, jól van, én már nem leszek akkor az országban, de majd megnézem, h igaza lett-e. Általában is ezzel az attitűddel közelítettek, amelyben azért szerepe van annak is, h a nyugati országok, ugye, szokás szerint tiltakoztak az emberi jogok stb., ami itt szimpátiát keltett, míg pl. az a 23 éves tissai fiú meg arról beszélt, h Amerika meg Anglia meg Németország háborút akarnak; meg egyedül az NGO-k jöttek ide vmicskét segíteni...

Habár ennek van egy pár nagyon vicces aspektusa is. Ha az ember a tengerpart mentén utazik három visszatérő dolgot lát. Romházat, temetőt – ez a kettő ugye a ú áldozataira utal – és játszóteret. Annyi a játszótér, h Dunát lehetne vele rekeszteni, ha itt lenne Duna, de csak egyéb folyók vannak, viszont játszani sose játszik benne senki. Ami nem is csoda, hiszen egy trópusi országban vagyunk, játszótér az egész ország, ráadásul mindenki krikettezik, ahhoz meg csak egy szabad térség kell meg ütő meg kesztyű (meg is értették velem, h a futball nem véletlenül a legnépszerűbb sport a világban, elég hozzá egy labda, de ha labda nem lenne, akkor bármi hasonló is megteszi, ugye, míg a többi sporthoz minden szar kell, és ez igaz, bár a tengerparton futáshoz még ennyi se kellJ. Persze, az Észak-amerikai Egyesült Államokból vagy az NSZK-ból nézve nagyon jól hangzik, h játszóteret építettünk a gyerekeknek, ám, ahogy hallom, az otthonteremtési program tizedennyire sem áll jó, százezrek földönfutók a mai napig.

Aztán véletlenül 3 órán át interneteztem, és mire kiléptem a szűk kis helyiségből, ahol maga voltam a megtestesült szenzáció, már besötétedett. Amikor jöttem az Emirates-cel Dubaiba, akkor lehetett választani a műholdképnézetet is, és vmi fantasztikus, h hogy néz ki India éjszaka, különösen az északi része felülnézetből, pont olyan súlyos, mint a Boston-Philadelphia tengely vagy Európa bizonyos részei.

Na, most Lanka biztos, h nem így néz ki, mert itt még ennél mennőbb helyeken sem divat a világítás, őszintén szólva elég para is ez nekem, hiába van világítós zseblámpás mobilom (mert az új is olyan, képzeljétek, pedig ez volt a legolcsóbb – új, hm, hát, újnak új, de máris minden baja van, sztem hamisítvány Nokia:), és akkor kiderült, h hát azért elég gyanús vagyok, h itt a sötétben, de hát 7 óra volt csak, botorkálok a hidakon, minden egyes katonával le kellett állnom trafikálni, h hova megyek, és akkor már ugye honnan jöttem stb. stb., miközben majd bepisáltam, az is nagyon gyanús volt, h miért vagyok egyedül, ezt mindig megkérdezték, meg h miért nem megyek vmi járművel és így tovább.

Ironikus módon az idő késő du.ra megjavult, most szikrázóan csillagos éjszaka van, amelyet tehát nem zavar a fényszennyezés sem, és elkezdtem kokettálni a gondolattal, hogy ha holnap jó idő volna, esetleg itt maradnék. Persze, mivel holnapután vasárnap (itt félszabad szombat van, mint nálunk régen), vlszg fully booked, de hátha mégse... Na, mindegy, ha holnap tényleg jó idő volna, és a beach is valahogy kinézna, akkor nem haboznék itt maradni, nagyon vicces egyedül lenni itt európainak, ahogy a költő mondaná.

A néninél ugyanis ráadásul még jót is ettem, ami itt azért, ha nem is ritkaság, de azért nem is mindennapi. Sajnos v nem sajnos, a lankai konyha, egyáltalán vendéglátás hagy némi kívánnivalót maga után. Th és, ahogy másoktól hallom, Indiában megszokja az ember, h úton-útfélen kajáltatnák, akár kis standokról, akár csak egy sámliról, akár komoly helyeken adogatják a kaját, és tényleg, az ember, ha akar, eszik.

Lankán, mint megtudhattam, az ilyetén vendéglátásnak ugyanúgy nincs hagyománya, mint ahogy az utazásnak, szállításnak sincs. Itt az emberek csak környékre szoktak elmenni, olyan, h étterem, sokáig nem is volt, a sarkokon pedig maximum kesudiót árulnak, ami azért nagy kár. Sőt egy csomó helyen, ahol amúgy működik étterem, is a kajálás egy órákig tartó dolog, mert nem szokatlan, h akár másfél órát (!) is várni kelljen, mire a kaja elkészül. Ezt gyakran az étlapon is feltüntetik, vagy mondják is, vagy a legrosszabb, ha elefelejtik mondani, és az ember csak vár, vár. Sőt a múltkor az egyik helyen az is kiderült, h összesen egyetlen darab tűzhellyel üzemeltetik a helyet, ezért most akkor vagy teát és kávét kérünk, vagy kaját, nincs választás, vagy van, de az még további félórákat jelent.

Ez ahhoz a thaiföldi gondolkodáshoz képest, h az étel az, ami 10 perc alatt egy wokban elkészíthető, elég sokkoló, de még inkább az, h ténylegesen kutatni kell a főtt étel után. És hát az indiai meg a thai konyha után a lankai kissé hervatag tud lenni. Tud nagyon jó is lenni, pláne, ha elfelejtik a kókuszolajat, de pl. h mi a faszt tesznek a rizshez, h olyan íze van, mint egy romlott fognak, azt nem tudom elképzelni se, mindegy, most már úgy eszem, ahogy a lankaiak, mindent teljesen összekeverek, és ha teljesen kézzel nem is eszem, de ha pl. csirke van, mint ma is volt, akkor azért félig már adaptálódom. Úgyhogy, all in all, azt k, h mondjam, h van olyan, h finom lankai étel, csak nem mindenhol azt adják, de a vajhal nagyon finom, bár konyhafüggetlen, és én annak idején magyarban pl. nem tudtam jól megcsinálni, tényleg szétment, mint a vaj.

Találkoztam egy müncheni párocskával, akik Indiából jöttek, mint kiderült, a fiú nagy India-megszállott, most csak 3 hónapot töltöttek Indiában, h megmutassa a csajának az országot, de ő a legutóbb 7 hónapot töltött ott (nem kérdeztem, miből, nyilvánvaló volt, h munkanélküli segélyből), és ők is megerősítettek abbéli meggyőződésemben, pláne, h, mint kiderült, a fiú sok időt töltött Th is, h vhogy ezek a lankaiak olyan izék. Itt, Battiban nem, habár... talán még itt is.

Szóval ahogy elmondták az indiaiakat, meg ahogy Niki is, azok végtelenül fárasztóak és akár kedvesek, de mindenképpen bolond benyomását keltik, a thaiokat pedig ismerem, ők nagyon kedvesek, ugyanakkor öntudatosak, és ugye van náluk ez a patriarchális hierarchia, amely nemcsak jogokat, hanem nagylelkűségi kötelességeket is ró rájuk, ugye, egy farang, vagyis foreign alacsonyabb rendű, de mint alacsonyabb rendűn, segíteni kell rajta és gondoskodni róla stb. stb., aztán van ez a fájdalomkimutatási tilalom, h nem szabad mutatni a haragot sem, hanem mindent nyájasan – ó, itt francia beszédet hallok, ezek lankaiak nem lehetnek!

És Lanka vhogy tényleg a kettő között áll, de ahogy a német pár is megerősített ebben, vhogy olyan karakteretlenek e két nemzethez képest. Kedvesek is meg nem is, ragaszkodók is meg nem is, kicsit öntudatosak, kicsit nem, nagyon rossz az alkudozási kultúrájuk, kevés bennük a játékosság, azt hiszem, a modernizációnak egy nagyon nehéz fokán állnak. Th-n viccből is lehet alkudozni a legtöbb helyen, és ezzel tök jól el lehet szórakozni, de itt még kapni se nagyon lehet semmit, mondjuk, a szuvenírnek is kínkeservvel kellett utánajárnom:)

Úgyhogy furcsák ezek itt, az biztos, és talán még akkor tévedek a legkevesebbet, ha azt mondom, h talán nagyon is különbözők (nesze semmi, fogd meg jól), mert azért sokakkal beszélgettem, és sokan nagyon szeretnek beszélgetni csak úgy, és ez nagyon pozitív dolog, de mások pedig határozottan csúnyán néznek, elzárkóznak, összevonják a szemöldöküket stb. Persze, nem itt, Battiban, de hát erről már beszéltem.

Hogy beachelni nem ide k jönni, az tiszta sor. Mint tudjuk, a jó tengerpart apró, csöndes öblök sorozatából áll, ahol maximum te vagy vagy ti vagytok és esetleg még 1-2-3 ember. A jó tengerpart nem széles, max. pár méter, és nem hosszú, mögötte már burjánzik a zöld növényzet. Fontos kritérium még, h a jó tengerpartnál van korallzátony, szép korallokkal és trópusi halakkal, a víz kristálytiszta és a zátonyon túl ott a nyílt tenger. Na, most Ko Phangannal régebben legalábbis csak annyi baj volt, h néha annyira lement a tengerszint, h csak snorekelling felszerelésben lehetett megközelíteni a nyílt tengert, és talán egy kicsit még lehetett volna színesebb az élővilág, de amúgy ennyi. Nem tudom, ilyen-e még, de ha nem, akkor Ko Tao még azért biztos ilyen.

Lankán sehol sincs és nem is volt ilyen tengepart, vagy legalább még senki nem számolt be róla, és magam sem találkoztam vele, cserébe viszont szívesen vezetik szinte a parton a főutat, úgyh tuktukdudálással is vegyülhet hullámverés hangja. Részben amúgy nem tehetnek róla, hiszen szinte minden korallt elpusztított a szökőár, másrészt ez itt nem beltenger, hanem nyílt óceán, amely az apró öblöcskék és zegzugok kialakulását nem segíti, hiszen azért hullámzik rendesen.

Na, hát úgy látszik, az már visszatérő eset lesz, h hozzáírok.

A mai napon (9-én) reggel felébredtem, és megtekintettem, h itt tényleg fel van borulva minden. Battiban szikrázó, mediterrán (értsd: nincs felhő az égen) napsütés ébresztett, ami azért a monszun jelentős elmaradásáról tanúskodik. Hadd rohanjak előre, és meséljem el, h végül mégsem maradtam Battiban, hanem eljöttem Polunnaruwába (Ancient Cities), ahol szintén monszunnak kellene lennie, de felhőnek itt is kevés nyoma volt, útközben viszont annyi port nyeltem, és a emberek is olyan látványosan védekeztek a por ellen, h nyilvánvalóvá vált, de hát a környezet értelmezése is segített ebben, h itt bizony már egy ideje nem nagyon eseget.

Na, hát annyi baj legyen.

A tamil hinduk egyértelműen mások, mint a buddhista szingalézek, vagy más néven: úristen! Mindez a buszon vált nyilvánvalóvá, amely a szörnyen rossz, karácsondi társait megszégyenítő úton úgy vágtatott, h bizonyos időszakokban több időt töltöttem a levegőben, mint az ülésen. Én, ökör állat azt hittem, h a mirissai strandon nagyjából kihevertem az idegbecsípődésemet vagy kezdődő gerincsérvemet, de hát kiderült, h az bármikor még sokkal rosszabb lehet, és íme, lett is, hiszen a Flector Rapid ellenére, aminek egyébként tök jó műanyag málna íze van, a legsúlyosabb parákat éltem át a járművön. Mindehhez társult 3 darab, 16 éves, de csak 13-nak kinéző iskolás, akik olyan szinten rámcuppantak, hogy egy idő után nemet kellett mondanom.

Valamint mondanom sem kell, h ők aztán végtelenül jól szórakoztak az őrült buszsofőr levegőbe repítő menőverein, miközben a meglepetéstől és a fájdalomtól azt se tudtam, hol vagyok. Ó, de hát itt az emberek azt se tudják, mi van, ezt komolyan mondom. A kalauz úgy ordított végig, mint akinek ellopták a jegykezelő-készülékét (na, persze, ilyen itt nem is létezik, indigós papírra írogatnak dolgokat – de azt meg k, h mondjam, mindenhol megszállottan nyugtát adnak, épp h a zülcséges nem ad), valamint rendszeresen akkorát csulázott a nyitott buszajtón át (ja, itt soha semelyik busz ajtaját sem csukják be, és elvárás a menet közbeni le- és felszállás tudománya), h azzal a Lankánál gazdagabb és boldogabb országokban már versenyt nyerhetett volna, ha a velem egy sorban ülő bácsi nem tudott volna még nála is undorítóbbakat csulázni, csak ő az ablakon át. De sztem simán van, amikor semmiféle nyílászárón át nem csinálják, hanem csak úgy.

A gyerekek a fellegekben jártak, egyáltalán nem hasonlítottak a szégyenlős mirissai 18 évesekhez. Követelték, h mutassak könyveket, amik nálam vannak, meg mindenemet meg akarták nézni, felajánlották, h eljönnek velem Polunnaruwába, és megmutatnak mindent, de nekem kell fizetni mindent, mondtam, h erről szó se lehet, sőt a könyveket se voltam hajlandó elővenni, elvégre épp, h nem esünk ki a buszból, erre ők könyveket akarnak nézni?!:) De hát már eleve a testbeszéd, gyakorlatilag rámmásztak ezek a fiúk, nagyon örültem, h végre leszálltak, mert bármilyen aranyosak voltak, azért Tamilországnak jelenleg elég volt az útjait és sofőrjét elviselni.

Na, most itt kábé az megy, h írok, és áll fölöttem egy pincérfiú, és nézi, h mit csinálok. Hát elég furcsa, mert persze egy szót se ért, én mondtam, h writer vagyok, de hát mit mondtam volna, hiszen elvégre valamit mondani kell, de, bazmeg, ez nem tágít, ez olyan megbűvölve nézi a kezemet, ahogy írok, ha azon már tényleg csodálkoznom kell, pedig hát a fiatalok itt is csapatokban interneteznek, a saját szememmel láttam!

Igaz, h miután a saját szemmel láttam, rögtön utána odafordult hozzám egy fiú, és megkérdezte, h mióta használják az iránytűt, és mondtam, h mittudomén, nézze meg a wikipédiát, erre megkérdezte, h mi az a wikipedia, ja, mondom, akkor biztosan komoly internetezés zajlik itt, pedig a fiú tudott angolul olvasni is, de nagyon hálás volt, és véletlenül én is megtudtam, h ugyan a kínaiak már az iődszámításunk előtt lófasszal is használtak iránytűt, de nem tájékozódásra, hanem a feng suihoz. Szerencsétlen kínaiak annyi mindent feltaláltak, de nem értették a startégiai jelentőségét egyiknek se. Vagy legalább kevésnek.

Amúgy még a fiúkra visszatérve mondták, h ők most extra classes-ra mennek, ami persze English language. El is kértem a papírjukat, amire bonyolult lankai angolsággal (ja, mert persze van ilyen, h lankai angol, vettem újságot is, egész furcsa English standard van itt, de látszik, h standard, nem csoda, h az indiaiak annyira meg vannak róla győződve, h ők aztán a legstandardebb angolt beszélik:) a spontán beszéd (mármint az előadott beszéd) szabályai voltak felvázolva, pl. h legyen felvetés, tárgymegjelölés, tárgyalás, érvelés stb., mondom nekik, fiúk, hát, ti ebből egy büdös szart nem értetek, mert hát biztos, h nem értettek, beszélgettek ugyan egy kicsit angolul, de hát tényleg csak elgattak-gettek, ahogy a költő mondja, vagy inkább úgy mondaná, gatottak-getettek? Dehogynem, értjük mi, az angol könnyű, és amúgy is ez lesz az első óra.

Úristen, mondom, már hogy lehetne ez az első óra, amikor már itt a lecke, meg minden, de a fiúk csak kötötték az ebet a karóhoz. Akkor hátrafordult egy csoffadt asszony, h adjak neki pénzt, mutattam neki, h nem adok, mire a fiúk követelték, h mondjam neki, sorry, sorry, mondtam, h sorry, a fiúknak nagyon tetszett, aztán javasolták, h eljönnek velem Polunnaruwába, mondom, mi lesz az extra class-szal, ó, az várhat, mondták a fiúk, aztán pedig jött a kalauz, és kiderült, h már így is továbbjöttek pár megállóval, és nagy röhögések közepette lependerítette őket a buszról. Ja, mondanom sem kell, hogy mindeközben ordított a lankai popzene, amely egyébkétn szoros rokonságot mutat a mulatós zenével és az ungarische Operettel.

Hát, ez nagyon érdekes, most érkezett egy szerzetes, de annyira fenn hordja az orrát, h az borzasztó. Ja, tudom, mi a furcsa, h mongoloid, és nem is egy jön, hanem legalább harminc. Nem thaiok, nem ismerem fel ezt a nyelvet.

Úgyhogy azt hiszem, részesültem egy falat Indiából, bár még nem voltam.

Tamilország borzasztó szegény, lepattant és poros, és a különbség szinte már a természetben is érzékelhető, ahogyan eljutottunk újra Szingalézországba. Itt, Polunnaruwa környékén már megjelennek a fák, sőt erdők, vhogy minden nedvesebb, pornak megint nyoma sincs, hát, nagyon furcsa, bolond vidék. És amikor Kata egyszer arról mesélt, h milyen kontrasztos az indiai környezet a menekült tibetiek kolostora körül – szóval azt hiszem, egy kicsit most ezt az állatias különbséget is megértettem.

Na, most már kezdem magam itt hülyén érezni, egész buddhista kongregáció alakult itt ki körülöttem, a munkatársak glédában állnak.

Végül azért jöttem el Battiból, mert minden végtelenül komplikált volt. Tudtam volna beachelni a világ legkihaltabb beachén, de aztán bármit akartam volna csinálni, vagy tuktukot kellett volna fogadnom, vagy megint átmenni a rendőrsorfal egyenkérdésein és még ezer dolog stb., úgyh végül csak hűtlen lettem a városhoz, és itt Polunnaruwa-külsőn jó is, megint erdőben vagyok, egy óriási mesterséges tó partján, amit még mittudomén 12. századi király építtettett, és ami annyira nagy, h már régen is P.-i tengernek hívták.